Fénykép stock.xchng

Az élet: Isten ajándéka

Írta: Mathew Piercy
Fordította: Királyné Lilla (FireMEDIA)

„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egye­tlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” A hippokratészi eskü.¹

Ezek a nagyjából Krisztus előtt négy évszázad­dal lejegyzett szavak még ma is óriási jelen­tőség­gel bírnak. Írójuk Hippokratész, ókori görög filozófus és orvos, akit ma is gyakorta tekintenek az „orvoslás atyjának”. Esküje magába foglalja azt az ókori görög filozófiában már korábban elterjedt nézetet, miszerint az öngyilkosság a társadalomban meglévő gonosz, hasonlóan a másik ember megö­léséhez, de ekkor vált hivatalosan az orvosi gyakorlat kódexének részévé.

Sok nyugati országban az orvos­tanhal­lgatók­nak még ma is le kell tenniük a fenti „esküt”. De az abortusz tilalmára vonatkozó mondatrészt Ausztráliában kényelmesen (és tragikusan) kihúzták belőle, tükrözve ezzel evolúcióval átitatott kultúránk szekularizációját. [A Magyarországon használatos „orvosi eskü”² javasolt szövege a következő mondatot tartalmazza: „Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására” a ford.] A modern orvoslás szinte teljesen feladta az emberélet szentségének elvét, amit Hippo­kratész hirdetett, és amely a Teremtés köny­vében is megtalálható, az ember Isten képmására történő teremtésének leírásában. Példa erre, hogy az abortusz sokak szemében „terhességgel kapcsolatos döntés”, és nem egy másik ember elpusztítása. Orvosi keze­lése­ket vonnak meg betegektől, mivel, úgymond nem rendelkeznek „megfelelő életminőséggel”, ahelyett, hogy azt mérlegelnék, hogyan tudná az adott kezelés javítani az állapotukat, vagy megóvni az életüket a természetes halálig.

Az a vélekedés, miszerint egyszerűbb élőlényekből fejlődtünk ki, gyakran igazolásként szolgál arra, hogy elutasítsák Istent mint Teremtőt, törvényeivel és hatalmával együtt . Isten nélkül az élet céltalanná válik, a fogyatékosságok, a szenvedés és a haldoklás értelmetlennek tűnik. Ez hozzájárul a „halál kul­túrá­jához”, ami olyan területeken érinti a nyugati társadalmakat, mint az orvoslás és egészségvédelem, ahol az emberek élete a másik embertől függ.

Az eutanázia [Angolul: euthanasia] növekvő elfo­ga­dot­tsága része annak az elmozdulásnak, mely a közgon­dol­kodást a „halál kultúrája” felé tereli. Nem olyan rég az egész világ figyelte, amint az USA-ban egy bíróság úgy ítélkezett, hogy a fogyatékkal élő Terri Schiavo éhen és szomjan halhasson. Hogyan lehet egy ártatlan embert ilyen módon, szándékosan megölni? (Ne felejtsük el, itt nem egy összetett gépezet lekapcso­lásáról volt szó. Mindenki meghal, ha mega­ka­dályoz­zák, hogy vizet, vagy ételt vegyen magához, tehát egy ártatlan személy nyílt megöléséről beszélünk, vagyis definitíve gyilkosságról.)

Az igazság az, hogy az emberek elvesztették az érzéküket az iránt, hogy mit is jelent embernek lenni. Ahelyett, hogy az élet drága ajándék lenne, a „minősége” szerint kerül osztályzásra. Amíg egy személy fiatal, tevékeny és produktív, „magas életminőséggel” bír. De ha ugyanez a személy megöregszik, fogyatékkal élővé válik vagy ellátásra szorul, a minőség lecsökken, és az élete már nem minősül érdemesnek a folytatásra, a védelemre. A felépülés lehetősége nélkül a személy életének kioltása alapjává válik a másokra való rászorultság, a fogyatékosság eredményeképpen.

Ennek a szemléletnek a visszhangja volt hallható Clint Eastwood népszerű filmjében, a Millió dolláros bébiben is. A főhős, egy női bokszoló, kezdetben bátor és sikeres. De amikor súlyos gerincvelősérülést szenved, tartósan megbénulnak a végtagjai és léle­gez­tetőgépre szorul. Számára a képességeinek tartós elvesztése túl nagy teher, ezért vágyni kezd a halálra. Léle­gez­te­tő­gé­pé­nek kikapcso­lását Hollywood a mélységes együt­térzés jeleként ábrázolja. (Érdemes megjegyezni, hogy a Harmadik Birodalom hasonló filmeket használt az eutanázia iránti érzékenyítésre, mielőtt irtani kezdte a testi és mentális fogyatékkal élő embereket a náci Néme­tor­szágban.³) Távolról sem ez a valóság; a gondozói egyszerűen a könnyebbik utat választották. Ahelyett, hogy betegségében támogatnák, segíte­nének neki alkalmazkodni megváltozott életkörül­ményeihez, asszisz­tál­nak a megöléséhez. (Össze­hason­lítás­ként gondoljunk a [tinédzserként] minden végtagjára megbénult keresztény írónőre, Joni Eareckson Tadára! [Ő is kért segítséget ahhoz, hogy meghaljon, de megtagadták tőle. Már betöltötte a 70-et, és még ma is aktív az általa létrehozott, a mozgáskorlátozottakat segítő szervezete veze­tésében. a ford.]) Az élet kioltásában való asszisztálás elutasítja azt a nézetet, miszerint senkinek nem a tulajdona az élete, ezért senki nem is vetheti el magától. Valójában, mivel Isten képmására teremtetett, az embernek nincs joga azt elpusztítani, vagy bármilyen helyzetben megengedni, hogy mások elpusztítsák.

A bibliai Jób története elmondja, miként tagadta meg, amit felesége tanácsolt neki: „Átkozd az Istent és halj meg!” (Jób 2:9) Mert Jób félte Istent és megértette, hogy egyedül neki van hatalma életet adni és elvenni. Ha minden öröm ki is vétetik az életből, ahogy az Jób esetében is történt, az sem jogosítaná fel az élet kioltására. Még a szenvedés legmélyén is megmarad Isten képmása, és az élet egy eredendő jó marad—méltó arra, hogy védelmezzék és támogassák. Még inkább így van ez, ha olyan ritka esetekre gondolunk, amikor orvosilag reménytelennek minősített esetekből váratlanul felépültek emberek.

Amikor bíróságok vagy egyének élet és halál urai lesznek, az efféle hatalom az emberiség kezében utat nyit a visszaélésnek, a helytelen ítélkezésnek és a részrehajlásnak. Valljuk be, idáig eléggé kevésszer használták bölcsen.

A keresztény egyház, és igazából a társadalom egésze sosem fogadhatja el azt a hazugságot, hogy az eutanázia a jó halált képviseli (amint azt a szó jelentése⁴ sugallja). Az eutanázia a maga valóságában elutasítja az élet ajándék jellegét, és ennélfogva az Ajándékozót magát. Szükséges lenne inkább felismerni, hogy az ember, mivel Isten képére lett teremtve, veleszületett értékkel és méltósággal bír a fogantatástól a természetes halálig.

Az élet tiszteletének hanyatlása a nyugati kultúrában egy újabb tünete annak a tragikus eltolódásnak, amellyel egyre távolabb kerülünk a biblikus világnézettől az evolúciós huma­niz­mus irányába.